|
|
Kategória: További fogyókúrás cikkek Kezdd belülről, és garantált a siker!Némi tapasztalattal, bukással és sikerélménnyel, úgy döntöttem, írok egy cikket arról, hogy mi volt az én utam, hogyan találtam meg önmagam – lelkileg és fizikailag egyaránt. Szeretném, ha sokan elolvasnátok, és ha csak néhányan megértitek, és csak egy valakinek segítek vele, már elértem a célom. Sikeres önismeretet, elfogadást, megértést és boldog életet kívánok mindenkinek! :)Egyszerűen az van, hogy minden fejben dől el. Hatalmas közhely. De mégis igaz, és tehetünk bármit, soha semmiben nem leszünk eredményesek, ha nem tudjuk irányítani az akaratunkat, és gondolatban nem vagyunk képesek a célunk elérésére. Ha nem hiszünk magunkban, ha nem tudjuk, érezzük, hogy képesek vagyunk valamire, akkor bizony hiába is szenvedünk, nem érünk célt. Higgyétek el, ez így nem megy! Az nem működik, hogy valami hirtelen elhatározásból, meggondolatlanul belevágunk valamibe - koplalunk, vagy valami értelmetlen sztárdiétát követünk - aztán egyszercsak, hirtelen felindulásból elegünk lesz, és jól bezabálunk, mert nekünk már úgyis mindegy. Jönnek-mennek a kilók le és fel, testünk-lelkünk csak sínylődik, szidjuk a rendszert, és rajtunk kívül mindenki hibás mindenért. De én erre azt mondom, ÁLLJ! Mindig van rosszabb, és mindig van lejjebb. Tehát nagyon nem mindegy, hogy vágjuk-e még pár napig-hétig-hónapig-évig magunk alatt azt a bizonyos fát, vagy nem. Lehet valaki munkanélküli, lehetnek anyagi gondok, lehetnek családi problémák - és vannak is. Mindenkinek vannak, ahogy nekem is. De rajtunk áll, hogy a nehéz pillanatokat hogyan éljük meg. Legurítunk pár felest? Elszívunk egy doboz cigit? Zabálunk? Gyógyszert szedünk? Siránkozunk, panaszkodunk? Persze, lehet ezt is. Vagy mindet egyszerre. És jobb lesz tőle valami?! Jutunk előrébb? Jobban érezzük tőle magunkat? Ja, hogy nem? Akkor minek csináljuk? Nem lenne egyszerűbb egy kicsit gondolkodni, a sokadik elbukás után is felállni, és örülni annak, amink van, és a megadatott lehetőségeinkből kihozni a legtöbbet? Mindig csak rajtunk áll, hogy fogjuk fel a dolgokat, hogy megyünk neki (vagy épp kerülünk el) egy problémát, és mindig mi magunk vagyunk azok, akin múlik, hogy az adott szituáció most épp rossz, vagy jó. Mert igen is minden rosszban meg lehet találni azt a pici jót, minden bukásból szűrhető le tapasztalat, és mindig van út előre. Mindig lehet tanulni, mindig lehet fejlődni, és mindig lesznek olyan emberek, érzések, helyzetek, aki, vagy ami miatt érdemes élni, szeretni, boldognak lenni. Higgyétek el, másképp nem is érdemes élni! És ezt mind miért írtam le egy fogyókúrásnak szánt cikkben? Mert a fogyásban ez az egy dolog, ami számít, semmi más. És ebben én most már száz százalékig biztos vagyok. Tegnap láttam egy riportot arról, hogy milyen sebészi lehetőségek vannak a fogyás elősegítésére. Gyomorballon, gyomorgyűrű, bypass... Mindig van megoldás, mindig van DRASZTIKUS megoldás. De vajon miért várunk mindig külső segítségre? Miért hagyatkozunk mindig másokra? Miért kell ilyen drasztikus dolgokhoz nyúlni, amikor a megoldás a lábunk előtt hever? Világ életemben duci voltam, kislány koromtól kezdve. Soha nem voltam 85 kiló felett (a 165 centimhez), tehát nem voltam annyira szánalmasan és iszonyatosan kövér, mégis kijutott a csúfolódásból és a kudarcélményekből bőven. Az életem nagy részében az összes bánatomat a kövérség okozta, amit mi mással tompíthattam volna, mint evéssel? Az egyetlen szerencsém az volt, hogy 80 kiló felett mindig megszólaltak a fejemben a vészharangok, és visszább fogytam, mert tudtam, hogy ha egyszer elszakad a gyeplő, nem lesz megállás. De normális, elfogadható súlyra soha nem sikerült lemennem, mert ahogy egy kicsit lejjebb kúszott a mérleg nyelve, azonnal újra elengedtem magam, és ettem, ha kellett, ha nem. Ha fáradt és szomorú voltam, azért. Ha boldog és vidám voltam, azért. Ha egyedül voltam, magányomban ettem, ha társaságban, akkor a közösség kedvéért. Mindenféle szemetet magamba tömtem, holott több olyan egészségügyi kockázattal is bírok genetikailag, ami mellett nagyon nem kéne ezt tennem magammal. Aztán valahogy bekattant, hogy ez így nem lesz jó. Elkezdtem az egészséges táplálkozással foglalkozni, megtanultam főzni, befőttet eltenni, (cukormentes) lekvárt főzni, kertészkedni. Eleinte csak az egészség miatt, a súlyommal még nem foglalkoztam. Nagyokat ettem, de legalább már nem szemetet. Aztán megtapasztaltam a mozgás örömét is. Sok mindent kipróbáltam, és rájöttem, hogy még számomra is van olyan sport, ami élvezhető. Aztán eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, elég volt. Hogy én boldog szeretnék lenni, szárnyalni szeretnék, mindent kipróbálni, nyitottnak lenni, ismerkedni, szeretni, vidámnak lenni. És tudtam, hogy nekem ehhez igen is vékonynak kell lennem. És tanultam, és gondolkodtam, és elhatároztam, hogy megcsinálom. Kitaláltam a módszert, elveket állítottam fel, célt tűztem ki, határidőket szabtam. Elkezdtem beszélgetni, eszmecserét folytatni olyanokkal, akik hasonló cipőben járnak. És mi derült ki? Hogy mindenki másra esküszik, mindenki más módszerrel ér el sikereket. Mind pszichésen, mind diétában, mind mozgásban. És akkor végérvényesen rájöttem, hogy ennek az egész diétázósdinak semmi értelme. Nem az számít, hogy milyen étrend, nem az számít, hogy a legújabb kutatások szerint mi egészséges és mi nem. Senkit nem érdekel, hogy X.Y. celeb melyik sztárdiétával fogyott le a terhessége után. Nem számít. Egy dolog fontos. Hogy töretlen legyen az elhatározásunk, hogy higgyünk magunkban, hogy nyitottak legyünk az új dolgokra, és hogy keressük meg azt az utat, ami nekünk a legjobban járható, és ha már megtaláltuk, ne is térjünk le róla soha. Én már annyi mindennel próbálkoztam, és a mostani fogyókúrám során is annyi mindenre esküdtem már, hogy felsorolni is hosszú lenne. Voltak már teljes kiőrlésű dolgok, esküdtem a kalóriadeficitre, volt már lowcarb, kacérkodtam a paleóval, és volt már kardió, intervall, meg erősítés is. Sok dolgot próbáltam, sokszor megváltozott a véleményem, felfedeztem új dolgokat, új ízeket, új örömöket, átalakult az étrendem, kialakultak az edzéseim, és egyszerűen csak élek, boldog vagyok, és csinálom, ami nekem jó. És a testem-lelkem, köszöni szépen, jól van. És voltak zabálási rohamaim, aki nem tudja mi az, örüljön, és ne nyilatkozzon róla. Ezzel kapcsolatban is volt már száz könyv, száz elmélet, száz és száz feljegyzett tapasztalat, hogy mi váltja ki, és mi a megoldás. Nos, én azt vettem észre, hogy 99%-ban igen is lelki eredetű, és teljesen egyéni, hogy mi váltja ki. Hol az unalom, hol a düh, de lehet akár a boldogság vagy az öröm is. Én most úgy gondolom, hogy teljesen leküzdeni nem lehet, de megtanulni együtt élni vele, és megfelelően kezelni, igen is lehet. Ezért nem kell elkeseredni azoknak sem, akik ezzel a problémával küzdenek. Ne görcsöljetek rá erre, a megoldás nem feltétlenül az étkezésben vagy a mozgásban keresendő. Kezdjétek az életmódváltást egy nagy sóhajjal, és azzal, hogy szántok némi időt magatokra. Vonuljatok félre, és gondoljátok át az életeteket. Vessetek számot azzal, mi a fontos számotokra, mit szeretnétek elérni, milyen céljaitok vannak, hogyan szeretnétek élni pár év múlva. Milyen lenne az az élet, aminek a végén boldogan hajtanátok a fejeteket az örök álomra? Gondoljátok át, éljétek meg, higgyétek el. Vértezzétek fel magatokat önbizalommal, legyetek erősek, tanuljátok meg értékelni az apró dolgokat, fedezzétek fel, mi az, ami számotokra örömet okoz. Képzeljétek el, milyen az a test, amiben élni szeretnétek, higgyétek el, hogy olyanná tudtok válni, merítsetek egy kanállal a türelem tányérjából, és lépjetek rá arra az útra, ami a boldog lélekhez, tökéletes testhez, és pozitív gondolkodáshoz vezet. Lehet, hogy az út nincs kikövezve. Az is lehet, hogy egy dzsungelen át vezet, és nektek kell utat törnötök benne, de ez nem számít. Mert erősek vagytok, és képesek vagytok rá. Én is az voltam, te is az leszel. Egy szégyenlős, befelé forduló, magányos, csalódott és hitetlen gyermek, majd fiatal felnőtt voltam, de képes voltam a változásra. 17 kiló fogyás után, 30 évesen, boldogan, magabiztosan, vidáman és pozitívan élem az életem, és hiszem, hogy ez mindenkinek sikerülhet. Bárkinek, aki elhatározza, hogy elindul, és leküzd minden akadályt. Kívánom, hogy nektek is sikerüljön!!! **************************************************************************** Ui: Az előző cikkem után, annak kapcsán, megismerkedtem életem első, és egyetlen igazi, valódi, legjobb barátjával, akinek ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Csak azért, hogy rám talált, és azért, mert olyan, amilyen. Visszaadta a hitem az emberekben, és ezt soha nem fogom elfelejteni, bármerre is sodorna minket az élet. Most már elhiszem, hogy semmi nem lehetetlen, és soha semmire nincs késő. A hosszú vörös hajúnak meg puszmák, és ölelés, mert bírom a búráját, és ha nem volna, ki kéne találni. ;) Innen üzenem, hogy szeretni magunkat és boldognak lenni soha nem késő! :-* (A cikket beküldte: sammie)
|