|
|
Kategória: További fogyókúrás cikkek Kiút az evés rabságábólHogy kinél miért alakul ki függőség valamitől, és miért épp attól, a másik embernél meg miért nem, ez még a szakemberek előtt is titok. Ám ennek ellenére kereshetjük, sőt jó is, ha keressük a kiutat. Van, aki az evést használja visszatérő gyakorisággal hangulatának befolyásolására. Ebben az esetben valószínűleg evésfüggőségről beszélhetünk. Bonyolult dolog ez, már felismerni, elfogadni is elég nehéz, és az sem egyszerű, hogy megszabaduljunk tőle. Ám nem lehetetlen.Jó megoldás lehet ennek a helyzetnek a kezelésre, ha elfogadjuk a napi háromszori kötött idejű étkezés szokását. Ez abból áll, hogy meghatározunk magunknak egy reggeli-, egy ebéd- és egy vacsoraidőt, melyet naponta betartunk úgy kétórás időtartamon belül. Mondjuk, ha a reggeli idejére megjelöljük a hét és kilenc óra közötti időt, akkor minden nap igyekszünk valamikor ebben a kétórás idősávban reggelizni. Az a szerencsés, ha ettől az idősávtól nem térünk el. Ha csak sokkal korábban vagy sokkal később tudnánk sort keríteni erre az étkezésre, akkor azt az adott napon inkább hagyjuk ki. És a megadott időn kívül semmi, de szó szerint semmi kalóriát ne vegyünk magunkhoz sem étel sem ital formájában. A reggelihez hasonlóan az ebédhez és vacsorához is az életmódunknak megfelelően válasszuk ki az időpontot. ennél több étkezésre naponta nincs szükségünk. Három evésidő éppen elegendő egy egészséges felnőtt embernek. Az adott helyzetben ennél többször enni csak nehezítené a dolgunk. Mindez lehet első hallásra nagyon egyszerű és betarthatatlanul nehéz is. Az igazság azonban valahol félúton van. Nem annyira egyszerű ez, mert ha tartjuk magunkat az evésidőkhöz, észrevesszük majd, hogy milyen sokszor érzünk késztetést egy-egy nap során az evésre. És az is előfordulhat, hogy szinte rémülten gondolunk arra, hogy vajon kibírjuk-e evés nélkül a következő evésidőig. De egy kis odafigyeléssel, önfegyelemmel mindenki képes betartani egy ilyen vállalást. Az is lehetséges, hogy valakinek rögtön az jut eszébe, hogy sokkal zaklatottabb az élete annál, hogy ezt betarthatná. Elsőre legtöbbünknek így tűnik ez. Ám ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy egy-egy nagyon fontos dolog érdekében tudnánk-e úgy szervezni a napunkat, hogy az adott időben legyen húsz szabad percünk, nyilván szinte kivétel nélkül igennel válaszolnánk. A kérdés ezek után már csak az, hogy mennyire vagyunk fontosak önmagunknak. És ha mi magunknak nem vagyunk elég fontosak, akkor kitől várjuk el azt, hogy törődjön velünk? Miért tenné meg bárki, ha mi magunk sem méltatjuk magunkat ennyire? No, azt hiszem, végül mindannyian találunk megoldást, az evésidőkre, ha valóban ki akarjuk próbálni ezt az esélyt. Van azonban még egy nagyon fontos dolog, melyre jó, ha figyelünk. Minden függőség esetében megfigyelhetők olyan élethelyzetek, melyek nagy valószínűséggel magukkal hozzák annak a nem kívánt szokásnak a gyakorlását. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, melyekben a dohányosok szinte biztosan rá fognak gyújtani, vagy az iszákosok a pohár után nyúlnak. Így van ez az evéssel kompenzálók, lazítók esetében is. Van, aki akkor nyúl az étel után, amikor felzaklatják, van, aki akkor, ha egyedül marad vagy, ha unatkozik. Én úgy ettem magamra azt a több, mint negyvenkilónyi súlyfeleslegemet annak idején, hogy mindig pihenni akartam az evéssel. Tipikus fáradságevő voltam. És be kell vallanom, ettől még a mai napig sem tudtam teljesen megszabadulni. Ha mostanában előfordul, hogy túlhajtom magam (bár hála Istennek ez már nem olyan gyakori és nem is olyan mértékű, mint azokban a „súlyos” években), az első gondolatom, hogy ennem kéne. Sokat segít, hogy én a mai napig betartom az evésidőimet. De még így is, ha túl fáradt vagyok, sokkal jobban teszem, ha evés helyett (még akkor is, ha éppen evésidőm lenne ) inkább pihenek egy kicsit, mert ilyenkor óriási veszélye van annak, hogy túleszem magam. Teljesen felesleges ilyenkor elhatároznom, hogy nem eszem többet a kelleténél. A szélsőséges helyzetekben ez gyakorlatilag betarthatatlan. Sokkal nehezebb ilyenkor normális mennyiséget enni, mint egyáltalán nem enni. Pedig óriási a kísértés. Aki évekig gyakorolta, hogy étellel lazít, pihen vagy vigasztalódik, nem tudja felszámolni egykönnyen ezt a vágyát. De ettől még nem kell kétségbe esnünk. Ha tudjuk, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, s azt, hogy ilyesmivel nem egy szál egyedül vagyunk a világon, sokkal könnyebb elviselni, átvészelni a nehezebb időszakokat. És minden egyes alkalommal, mikor kikerüljük a csapdát, egy kicsivel erősebbek és szabadabbak is leszünk. (A cikket beküldte: Bányai Gyöngyi)
|