|
|
Kategória: További fogyókúrás cikkek Skinny shaming - a testszégyenítés kettős mércéjeManapság szerencsére nem csak Amerikában és Európában, hanem itthon is egyre inkább bevett szokás a bodyshaming – azaz a testszégyenítés elítélése. Azonban, mint annyi mindenben, ebben is erősen kirajzolódik az a bizonyos kettős mérce. Egyre inkább úgy tűnik, csak akkor tudunk megvédeni egy bizonyos eszmét, elvet, szimbolikát vagy éppen egy embertípust, ha azzal egy időben egy másikat támadunk. A félreértés elkerülése végett: ez nem csak a magyar ember sajátja, hanem összességében, minden emberé, mint fajé.Tapasztalatból tudom, hogy a hozzám hasonló lányok is naponta kapják az ívet, és a társadalom – barátok, szülők, munkatársak – elvárják, hogy szépen csöndben tűrjük. Sőt, néha meg is kell köszönni az aggódást. Emellett pedig szintén rendszeresen tanúi vagyunk annak, hogy a túlsúlyos barátot, rokont, kollégát hogy vigasztalják: „Ne mondd magadra, hogy kövér vagy!”, „Ne hagyd, hogy kigúnyoljanak!”, „Senkinek semmi köze a súlyodhoz!”, „Te így vagy gyönyörű!” Hangsúlyozom, ezek nagyon is helyén vannak! Tényleg senkinek semmi köze a másik súlyához, nincs jogunk kigúnyolni mást, nem a mi dolgunk, hogy tehet-e róla vagy sem, nincs közünk az étkezési szokásaihoz sem az emésztése menetéhez. És igen: bárki, bármilyen alakkal lehet gyönyörű! Klisé, de tényleg a belső kisugárzás számít. No, meg ízlésről ugye nem illik vitatkozni, kinek ez, kinek az tetszik, és ez teljesen rendben van. A #Bodyshaming projekt célja pontosan ez: ne hagyjuk másoknak, hogy beleszóljanak az életünkbe, ne másokon keresztül ítéljük meg magunkat, álljunk ki magunkért, és mi se ítélkezzünk mások felett! Fogadjuk el egymást és magunkat olyannak, amilyennek! Igen ám, csakhogy ez a gyakorlatban sokszor visszás. Néhány éve fogalmazódott meg bennem először a kérdés. Vendégségben voltam, ahol a háziasszony egy igen telt, kimondottan túlsúlyos hölgy volt. Az asztaltársaság többi tagja szintén. Saját készítésű pizzát szolgált fel, amiből mindenki nagy örömmel és jó étvággyal fogyasztott – beleértve engem is. Mikor megkérdezte, hogy kér-e valaki repetát, én azonnal jelentkeztem. Hiszen bőven volt még a pizzából, és náluk úgy illik, hogy a vendég kérje a repetát, az az igazi elismerés a szakácsnak. Tehát, ahogy mosolyogva dicsértem a főztjét, és megköszöntem a plusz szeletet, a háziasszony jó hangosan, gúnyos hangsúllyal válaszolt: „Hát igen, a gebéknek lehet…” Én meg csak ültem ott, némán rágtam a szeletet, és nem tudtam eldönteni, hibás vagyok-e amiért én is kértem még, vagy egyáltalán, miért nem védhetem meg magam? Illik visszaszólni a háziasszonynak, vagy hagyjam annyiban? Tudtam, hogy nem viccnek szánta, ahogy mindenki más is az asztalnál. Utána, a rá következő néhány napban is voltak hasonlóan „kedves” megjegyzések a társaságtól, de egyszer csak elszakadt a cérna. Amikor valaki kedvesen megjegyezte, hogy olyan „girnyó, cérnametélt kislány” karom van, visszaszóltam: „Neked pedig olyan vastag, mint egy elefánt lába.” Természetesen azonnal mindenki magára vette, halálosan megsértődött, és soha többé nem kerestek – amit nem is bánok. Azonban a megjegyzésemet bánom. Bánom, mert leereszkedtem az ő szintjükre, mert érvekkel kellett volna kiállnom magam mellett, nem gyerekes visszavágással, sértéssel. Azzal vigasztalom magam, hogy szinte még én is gyerek voltam. Valamint, senki sem beszélt soha arról, hogy ezekben az esetekben hogyan kell reagálni. Legtöbbször a: „Hagyd, ők molettek, nem tehetnek róla, nekik nem szabad ilyeneket mondani” volt a válasz. És én nem értettem: ha x embereket nem lehet bántani a külsejük miatt, y embereket miért igen? Ha valaki úgy kezdi a beszélgetést, hogy „Jézusom, olyan sovány vagy”, miért én vagyok a rossz, ha azt felelem „Jézusom, te meg olyan kövér”? Holott itt mindkét mondat rossz, nem csak az egyik! Mintha a kövér emberek megalázása bűn, míg a vékonyaké teljesen rendben volna. És még nem is ejtettem szót az „Igazi nő…” kezdetű frázisokról. Az ember azt hinné, eljutottunk oda, hogy mindkét válasz rossz, de nem. A híresen feminista és egyenlőségpárti előadók is a „curves” vagyis a vonalak, a nagy fenék, telt mellek mellett állnak ki – csakhogy a vékony lányok rovására. Még a visszafogottabb stílusáról is ismert Meghan Trainor énekesnő is elejt egy „skinny bitches”-t abban a dalában, ami arról szól, hogy mindenki szerethető, nem a külső a lényeg, védjük meg magunkat. És ezt valamiért senki nem sérelmezi, csak a vékony lányok, akiket rengetegszer megbántanak– legtöbbször maguk a bodyshaming-ellenesek. Ez több mint elgondolkodtató! És, íme, néhány mondat példának a világ minden tájáról, amit nem csak én, de minden vékony/sovány lány fejéhez szinte naponta hozzávágnak – a média csakúgy, mint a körülöttünk lévő emberek: „Úgy nézel ki, mint aki most szökött Auschwitzból!” „Nem hordok nullás méretet. De csak, mert olyan testem van, mint egy igazi nőnek, nem mint egy 12 éves gyereknek.” „Tanulmányok kimutatták, hogy 10-ből 9 férfi a formás nőket szereti. A maradék egy a másik 9 férfit.” „Híznod kellene! Látott már orvos? Biztos cukros vagy!” És még folytathatnám hosszú oldalakon keresztül, de megkímélném ettől az Olvasót. Azt hiszem, jóérzésű, felnőtt emberekként megállapodhatunk abban, hogy „Az igazi nők” nem becsmérelnek más embereket, és a férfiakat nem hasonlítják kutyákhoz. Belátják, hogy nem szólhatnak bele mások életébe. Nem kezelhetik őket úgy, mint egy verbális bokszzsákot, hogy az aznapi munkahelyi, magánélet vagy párkapcsolati frusztrációjukat a másikon éljék ki. A szépség nem súly-, méret-, bőrszínfüggő, hanem személyiségfüggő. És akik attól érzik magukat szebbnek, jobbnak, hogy másoknak fájdalmat okoznak vagy megaláznak, azok sem a „szép”, sem az „igazi nő” kategóriájába nem tartoznak bele, legyen a külsejük akármilyen! Szerző: Busai Hajnalka Lilla Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával. (A cikket beküldte: netbarátnő)
|