|
|
Kategória: Sport és mozgás Szonja a New York maratoniig fut...2011 karácsonyára elértem a vágósúlyt, elértem a 102 kilót.Tennem kellett, változtatnom valamit... Így lettem életmódista, ami annyit tesz, hogy kezembe vettem a testem és sorsom alakítását, nem várva külső segítségre, hiszen a megoldás mindig bennünk van. Ami eddig vezetett, az a sorozatos csalódások emberekben, a kapcsolataim piszkossága, hogy ilyen bután igyekeztem kompenzálni, kiépíteni az átölelő és óvni vélő védelmet. 10-20 cm hájat teremtettem magam köré, hogy a vastag rétegen keresztül az újabb bántalom minél később tudjék átérni, maga alá temetni ismét, az érzelmi evés tipikus iskolapéldáját megvalósítva ezzel. Ekkor, e munkálkodásomban a nőiességemen kívül már az egészségem is kockára került, kellett tennem valami jót végre magamért. Azt is tudtam, hogy húzhatom még ezt időkig, csak ezzel a gödröt mélyítem tovább magam alatt. Az eddigi kártékony szokásaimmal szakítva, kezembe vettem a testem visszaalakítását, természetesen az agyammal kezdve ezt. A szilveszter napját – az átlagos elváráshoz és egy normális bulizáshoz képest – ultrabrutál máj-méregtelenítő keserűsós- olíva olajos méregtelenítős irtózattal kezdtem, hogy végre egy jól irányzott gyomorba vágás is felkészítsen arra az egy évre, amit 30 kiló elvesztésének ajánlottam. Ekkor még csak azt tudtam, hogy 70 kiló körüli a végcél, de már 80-al is boldogság vehet körül. Sőt, még ígéretet is tettem, hogy 80-on már hajlandó vagyok elfogadni a Szonját, akkor már elfogadom, hogy valóban újra egész ember vagyok. Kezdődött a napi kalóriaszámlálás, a szénhidrát-visszafogás, a vízelhajtás és az összes eddig bevált módszer, ami ezelőtt csak arra volt elég, hogy gyönyörűen kialakítsam a testemben egy frankó yo-yo effektet, ezzel is szétcseszve az anyagcserém normális működését. Tehát a feladat cseppet sem volt kisebb, mint azoknak, akikkel hasonló a cipőm. A kanosszát persze súlyosbította, a sokszor rám törő evéskényszer, a megmagyarázhatatlan falásroham, amivel képes voltam elrontani az előtte gyönyörűen végig vitt előző hetem diétáját. Ilyen alkalmakkor volt, hogy egy egész üveg baracklekvár is az arcban landolt, hiszen nekem akkor kellett pótolnom a … nemistudomhogymijacart. De ismét eszméltem, hogy a fejemet muszáj kellő vágányra húzni, ha nem akarok megelégedni az elért 8 kg mínusszal. Ha tovább akarom ütni, akkor most valami mást kell belevinnem. Jól tudom, hogy a mozgás egy életmódváltásnál elengedhetetlen! Nyilván, hogy ehhez nyúltam először, amikor ismét a konditeremre adtam az elszántságomat, ahol innentől kezdve a 60-100 perc kardió csak alap volt az edzésem előtt. Izzasztógatyóban, zsírégető segítségeket használva sikerült, hogy valóban szépen csökkentgetett az a fránya mennyiség az imazsámolyom kijelzőjén reggelente. Nem lehet a legnagyobb rosszindulattal sem lustának nevezni, de ahogy alakult egyre magasabbra bennem az adrenalin nyomás, annál gyakoribbak és intenzívebbek lettek ezek az izzadságszagú reggelek. A súly pedig csak csordogált lassan lejjebb és lejjebb. Emlékszem, már alig vártam a kikeletet, hogy újra a brinyómra pattanhassak, hogy róhassam a szeretett hosszú köreimet a közelben lévő Velencei tó partján. Egy-egy edzés úgy 120 perc körül pörgincsezett, ebben volt 47 km pulzustartományt figyelős tekerenc. A fogyásért beiktattam a neoprén gatyós gyorsgyaloglást, mert kocogni 90 kilóval még nem mertem.. Ahogy a gyorsgyaloglós körök nőttek, egyre nőttem én is a saját szememben általuk. A környezetem is kezdett felfigyelni – az immár tényleg elismerésre okot adó teljesítményemre – ami szintén újabb és újabb kihívások felé tolt. Kora nyári hűsebb szombati reggelen, amikor a szokásom szerinti piacos válogatós-bevásárolgatós programomat jártam, találkoztam egy ismerős sráccal, akiről tudtam, hogy szintén bicajos. Mint új sportmániás, örömmel feszegettem vele ezt a vonalat, de felkérdezett, hogy miért is nem próbálom a futást? Szerinte a futással kerülnék a legközelebb a vágyott súlytartományba, általa jutnék annyi jó élményhez, amit minden embernek meg kéne élnie. Érdekes… meglepődtem a feldobott ötleten, mert ideje forgolódott már nekem is a homlokom mögött a gondolat. Persze nem az, hogy futóvá kéne válnom, hanem inkább az, hogy már tán tovább kell lépnem a tubugatyós 100 kört végiggyaloglós, 3-4 órát egybenedzős tartományból egy sokkal intenzívebb sport felé. Tudod, hogy milyen az, amikor az agyrágó bogár elkezd dolgozni rajtad… Amikor bekerül oda valami, hogy aztán az egészet elöntse, és átvegye az uralmat az akaratod felett. Ez lett velem akkor is, amikor májusra sikerült megválnom 20 kilótól kitartó diétával és komoly edzésekkel, de éreztem, hogy valami még hiányzik. Kezdett csökkenni a kezdeti lendület a diétával, már nem motivált annyira, hogy a meglévő 14 plusz is leugorjon, így valamit, vagy Valakit be kellett vonzani, hogy a motiváltság fennmaradjék. Rátaláltam a Tanárúrra, mert kerestem őt. Kerestem, mert tudtam, ha valamit jól akarok – úgy, hogy ne menjen el egy életre a kedvem tőle, hanem a hosszú távú szokáslistámon bérelhessen fix helyet – akkor profihoz kell fordulnom. Így lett a Tanárúr, hiszen eddigi életemben annyit volt közöm a futás nevű borzalomhoz, hogy őt ismertem felületesen, régről. Tudtam, hogy már özönvíz óta fut, hogy maratonista, és egyáltalán annyit tud a futásról, mint senki más a környezetemben. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy milyen kedvesen, segítőkészen fogad, - ahogy a világűrből elé toppanok, és benyújtom futás iránti vágyam - hogy most aztán a Szonja futni akar, de hirtelen, és ő a legjobbat akkor teszi, ha ehhez hozzásegíti őt. Beszélt nekem az elején aprólékosan a megfelelő, körültekintő cipővásárlásról, a nagyobb futások előtti helyes étkezésekről, a megfelelő ruházatról, és egyáltalán minden olyan dologról, amiről az egyszeri ember azt hinné, hogy futni mindenki tud, minek ezt ennyire megtudományosítani? Nem! Hosszabb távon maximálisan beigazolódott, hogy nem tehettem magammal annál nagyobb jót, mint azt, hogy ennyire hozzáértő, alapos, lelkiismeretes emberhez fordultam. Maximálisan érezhető volt rajta az alázat a futás felé, az elhivatottság, mert ha egyszer elvállalja az edzésemet, akkor olyan jó kezekbe kerülök, amitől tényleg megtanulhatom… Mert valóban meg kell tanulni futni! Bármilyen hihetetlen is, de meg kell. Az első lényegi utasítása az volt, hogy holnap menjek ki a pályára és fussak egy kilométert egyben úgy, hogy telefonáljam meg neki a mért perc eredményt. Hallod? Azt mondta, hogy fussak le egy kilométert egyben! Az életemben nem tettem ilyet. Tényleg nem. Futottam már ugyan többet is, de megálltam, lassítottam, sétáltam, amikor már kiléptem a komfortzónámból, amikor már kezdett kényelmetlenné válni ez a futás nevű őrület. De azt, hogy egyben egy kilométert… Egyáltalán az is kétséges volt, hogy menni fog, nem az, hogy negyed óránál kevesebb idő alatt. De igen! 6:57 alatt sikerült. Innetől kezdve felépítette szépen a - futásaim pontos beszámolói után - azt, hogy milyen ütemben terheljen. Az egómat is építette, miközben számomra olyan hihetetlennek tűnő számokkal dobálózott, mint pl: - Meglátod, futsz te hamarosan 5 kilométert is egyben! Aztán utána megfutod a nyolcast, majd hamar itt lesz ám a tízesed is… - Te ezt most kinek mondod? Kihez beszélsz? – érdeklődtem tőle abszolút hitetlenkedve, de azért elképesztő jól esett, hogy az eddig látottak alapján, egy ekkora futó feltételezi rólam, hogy képes vagyok, majd ebben az életben lefutni egyben 10 kilométert. Erőt adott, bíztatott és elvárt. Elvárt… és keményen elvárt. Azt vettem észre hogy kezdek megfelelni vágyni az elvárásainak. Megfelelni vágyni, hogy méltó lehessek a bizalmára, a belém fektetett energiájára. Talán az ilyen segítséget nevezik a szó legtisztább értelmében mentornak? Aki úgy tudja „dolgoztatni” az edzettjét, hogy az nem azt kérdezi, hogyan fesse le az eget, hanem azt, hogy milyen színre… Nagyon jó volt a szeme, értett a pallérozásomhoz. Hamar fejlődtem, sokkal hamarabb, mint azt el tudtam volna képzelni ennek előtte. Rengeteget segített a dolgunkon, hogy van már előttem 4-5 keményen végigcangázott és gyorsgyalogolt hónap, mégis gyorsnak tűnt a fejlődésem. Június 26-án futottam le az első kilimet. Szépen futogattam, edzegettem hetente 3-4 alkalommal, - mert fontos volt a pihentetés is - de megfordult a fejemben, hogy egyszer talán félmaratonig fejlődhetek. Talán igen… Majd a neten ráakadtam a futótársadalom kisebb versenyeire, a hangulatra, ami ezt övezi, a szeretetre, ami a futás felé űzi a rabjait… Ekkor már engem is magával ragadott a lendület, ekkor már megéreztem – még ha csak nagyon kisóvodás szinten is – hogy mi az az elképesztő jó, amit a futás ad az embernek. Elkéri ugyan az árát, de meg is fizeti utána a futónak érzésben, ami csak a futóé lehet… Soha nem fogja megérteni ezt, aki maga nem futó… Már tudom! Szerencsésnek érzem magam, hogy tudhatom… Titkolva legmerészebb vágyam, kinéztem egy versenyt novembet 11-re, mégpedig a „tudás útja”-t. Úgy gondoltam, ha beleadok tényleg apait, anyait, akkor tán méltóvá válhatok, hogy bevállaljam a bűvös 21 teljesítését hat hónap intenzív felkészüléssel. Kimondani még nem mertem, annyira elbizakodottnak tűnt a feltételezés, amikor Tanárúr megkérdezte, hogy elmegyek e szeptember 9-én Nike félmaratonra? - Minek? Drukkolni neked, mert te lefutod? - Nem! Én lefutom, ez nem kérdés! Azért kérdezem, mert neked is le kéne futnod! Ez volt a második pont, amikor azt hittem, hogy nem jól hallom a szavait. Hat hét futással mögöttem, én, aki közel 7 perccel fut egy kilométert, egy hónap múlva fussak le 21-et egyben? Jól van ez az ember? - Szonja! Olyan erős vagy, és annyira megcsinálsz mindent, amit kérek, hogy szerintem a hátralévő 3 hét elég lesz, hogy agyban is odaállhass! – mondta nyugtatóan, amikor az arcom színe a zöldből éppen a lila felé sötétült megdöbbenésemben. - Ha te feltételezed rólam, hogy képes vagyok lefutni, akkor ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem? – volt a halk válaszom. A nulláról, kilenc hét kemény felkészülés után 2012. 09. 09-én 2:16:21-el lefutottam a NIKE félmaratont. De innen már nincs megállás! A futás „füstje” megcsapott. Az élmény, a küzdés, a hangulat, amit csak egy ilyen verseny adhat, egy életre bevonult a feledhetetlenségbe. De nem csak oda! A szívem közepébe… oda is… A verseny utáni reggelen, amikor az ágyamról lelépni nem tudtam a sajgó és fájó lábam miatt, megszületett a döntés. Megszületett az a döntés, ami pár hete csak fantazmagóriaként ötölgetett bennem… Egy év múlva lefutom a maratonit! Ha pedig egy év múlva lefutom a maratonit, akkor azt New Yorkban kell megtennem! Mégpedig a Tanárúrral, mert érzem, hogy Vele be tudom tolni a tűzszekeremet a maratoniig… Vele… vállt vállnak vetve. (A cikket beküldte: Sonja1224)
|